22. RÉSZ.

Az Isten Ábrahámnak parancsolja, hogy Izsákot megáldozza, kit mikor Ábrahám meg akarna ölni, megtiltatik Istentől, h ogy azt ne mivelje: és megáldatik engedelmességéért.

És lett ezeknek utánna, az Isten megkisérte Ábrahámot, és monda nékie: Ábrahám! Ki felele: Ímhol vagyok én.

2. És monda: Vegyed mostan a te fijadat, ama te egyetlenegyedet, a kit szeretsz, tudniillik Izsákot, és mej el Mórijának földére, és * áldozd meg ott őtet égő áldozatúl a hegyek közzűl egyen, a mellyet mondándok néked.

3. Felkele azért Ábrahám jó reggel, és megnyergelé az ő szamarát, és vevé maga mellé két szolgáját, Izsákot is az ő fiját; és mikor az égő áldozathoz fákat hasogatott volna, felkele és elindula a helyre, mellyet néki mondott vala az Isten.

4. Harmadnapon felemelé az ő szemeit Ábrahám, és látá távol a helyet.

5. És monda Ábrahám az ő szolgáinak: Maradjatok itt a szamárral, én pedig és e gyermek elmegyünk amoda és minekutánna imádkozándunk, megtérünk hozzátok.

6. Vevé azért Ábrahám az égő áldozatra való fákat; és adá azokat Izsáknak az ő fijának vállára, ő maga pedig viszi vala kezében a tüzet, és a fegyvert, és ugy mennek vala ketten együtt.

7. És megszólitván Izsák Ábrahámot az ő attyát, monda: Édes Atyám! Ki monda: Ímhol vagyok édes fiam. És monda Izsák: Ímhol vagyon a tűz és a fa; de hol vagyon az áldozatra való állat?

8. Felele Ábrahám: Az Isten gondot visel az égőáldozatra való állatra édes fiam; és mennek vala ketten együtt.

9. És mikor jutottak volna a helyre, mellyet Isten néki mondott vala, készíte ott Ábrahám oltárt, a fát reája raká, * és megkötözé Izsákot az ő fiját, és felveté őtet az oltárra, a fára felül.

10. És kinyújtván Ábrahám az ő kezét, vevé az ő fegyverét hogy az ő fiját megölné.

11. Akkor szólítá őtet az Úrnak Angyala az égből, és monda: Ábrahám! Ábrahám! ki felele: Ímhol vagyok én,

12. És monda: Ne nyujtsd ki a te kezedet e gyermekre, és ne bántsad őtet: mert most esmértem meg hogy féled te az Istent, hogy nem kedvezél a te fijadnak, a te egyetlenegyednek én érettem.

13. És mikor felemelte volna Ábrahám az ő szemeit, látá hogy egy kos akadt meg szarvánál fogva a szövevényben a háta megett, és elmenvén Ábrahám, előhozá a kost, és azt áldozá meg égőáldozatúl az ő fija helyett.

14. Annakokáért nevezé Ábrahám azt a helyet illy névvel: Az Úr gondot visel. Azért mondják most is példabeszédben: az Úrnak hegyén gondot viselnek róla.

15. Szólítá azután az Úrnak Angyala Árbrahámot másodszor is az égből.

16. És monda: * Én magamra esküszöm azt mondja az Úr: mivelhogy e dolgot cselekedéd, és nem kedvezél a te fijadnak, a te egyetlenegyednek.

17. Hogy gazdagon megáldalak tégedet, és bővségesen megsokasítom a te magodat int az égnek csillagait, és mint a tenger partján való fövenyet, és * a te magod örökség szerinti bírni fogja az ő ellenségeinek kapuit.

18. És * megáldatnak a te magodban a földnek minden nemzetségei, mivelhogy engedtél az én beszédemnek.

19. Megtére azért Ábrahám az ő szolgáihoz, és felkelének és együtt elmenének Beersebába, mert lakozék Ábrahám Beersebában.

20. És lett ezeknek utánna hogy megmondák Ábrahámnak: Ám (úgymond) Milkha is szült fiakat Nákhornak a te atyádfiának.

21. Uzt elsőszülöttét, és Búzt annak attyafiát, és Kémuelt az Árámnak attyát.

22. Khésedet, Házót, Pildást, Jidláfot és Béthuelt.

23. Béthuel pedig nemzé Rebekát. E nyolcz fiakat szülé Milkha Nákhornak az Ábrahám attyafiának.

24. Az ő ágyasa is, kinek neve Reuma vala, szülé néki Tebát, Gakhámot, Thakhást, és Mahakát.