14. RÉSZ.

Ez életnek rövid a haszontalan volta.

Az asszonytól születtetett ember rövid életű, * és bővölködő # háborúságokkal.

2. Miképen a virág mihelyt kinyilatkozik, leszakasztatik, * és elmulik mint az árnyék, és nem állandó;

3. Mindazáltal mégis ez illyen ember ellen megnyitod é szemeidet, és tennen magaddal törvénybe * állatsz é engemet?

4. Valyon kicsoda tehet tisztát a * tisztátalanból? senki sem.

5. Mivelhogy pedig az embernek napjai rövidek, és az ő hónapinak száma te nálad * tudva vagyon; határt vetettél néki, mellyet által nem hág;

6. Annakokáért fordulj el, Uram, az embertől, * és sünjék meeg a nyomorúság; míg az ő napját mint a # béres eltölti.

7. Mert vagyon a fa felől valami reménység, ha levágattatik is, ismét megújul, és az ő csemetéi meg nem szünnek.

8. Még mikor igen megaggánd is a földben az ő gyökere, ha a porban szintén meghala is az ő törzsöket:

9. Mégi s a víznek nedvességétől megvirághzik, és kiágazik mint a plánta;

10. De az ember az erőtlenség miatt megromolván meghall: és mikor kimulik az ember, hol vagyon?

11. A víz kimegyen a tóból, a folyóvíz kiapad, és megszárad:

12. E képen mikor az ember meghal, nem támad fel, míg * új egek nem lésznek; s nem költenek fel az emberek, sem az ő álmokbl föl nem ébrednek.

13. Vajha engemet a koporsóban elrejtenél, és felfedeznél engemet addig, míg a te haragod elmulnék: és nékem vetnél határt, mellyben megemléeznél rólam!

14. Mert minekutánna az ember meghal, avagy feltámad é? Ha feltámana: az én rendeltetett időmnek minden napjaiban megújulást reménylenék, míg elkövetkeznék az én * elváltozásom.

15. Ha engem szólítanál: én is felelnék néked; avagy el akarod é veszteni a te kezed munkáját?

16. Hogyha most az én * lépésimet megszámlálod, és az én bűneimért ha elvesztesz:

17. És úgymint egy csomóba * az én vétkeimet bépecsételvén # az én álnokságomhoz adod:

18. Bizonyára a magas hegy is illyen teher * alatt leszakadna, és a kőszikla is az ő helyéről elmozdulna!

19. A vizek a köveket elkoptatják, és azoknak kiáradásokkal elveszted a földnek gyümölcsét; szinte úgy az embenek is reménységét elveszted.

20. Elhatalmazol az emberen mind örökké, annyira, hogy meghaljon, és megváltoztatván az ő színét, e földről kibocsátod őtet.

21. Ha megboldogulnak is az ő fijai: nem tudja; ha megszégyenülnek: azt sem veszi eszébe.

22. Ha pedig él: testében csak gyötrelmet * szenved, az ő szívében is mindenkor bánat és keserűség vagyon!