42. ZSOLTÁR.

Dávidnak külömb-külömb panaszolkodásai.

1. Tanító Ének, adatott az Éneklőmesternek a Kóráh * maradéki között.

2. Miképen kívánkozik a szarvas a folyóvizekre, a képen kívánkozik az én lelkem te hozzád, óh Isten!

3. Szomjúhozik * az én lelkem az Istenhez, az élő erős Istenhez ezt mondván: Valyon mikor mehetek el, hogy bémutassam magamat az Isten előtt?

4. Az én könyhullatásom volt nékem éjjel és nappal kenyerem, midőn mondják nékem minden napon: Hol vagyon a * te Istened?

5. Mikor ezekről emlékezem: felette igen megkeresedem lelkemben; mert én enekelőtte megek vala nagy sokasággal, vivén * mind az Isten házáig nagy örömmel és dícséretel az örvendező sokaságot!

6. Miért hagytad el én lelkem illyen igen magadat és nyughatatlankodol én bennem? Bízzál az Istenben: mert még én néki hálákat * adok az ő orczájoknak szabadításiért.

7. Én Istenem, az én lelkem bennem elhagyta magát: mivelhogy emlékezem te rólad innéd a Jordánnak földéről, és a Hermonnak kicsiny hegyéről.

8. A nyomorultságnak egyik mélysége a másikat követi: a te csatornáidnak szavokra minden te * áradásid és habjaid én rajtam általmentek!

9. Nappal parancsolja vala az Úr az ő irgalmasságát, és éjjel az ő éneke vala én velem: és az én könyörgésem vala az én életemnek erős Istenéhez.

10. Mondom az erős Istennek az * én erősségemnek: Miért felejtkeztél el én rólam? s miért járok gyászruhában, mindőn ellenségem háborgat engemet?

11. Nem külömb volt éles fegyvernél az én csontaimban, mikor az én ellenségim szidalmaztak engemet, mondván nékem naponként: Hol vagyon a te Istened?

12. Miért hagytad el, óh én lelkem magadat, és miért búsongasz én bennem? Várjad az Istent; mert még én * hálákat adok néki; mert ő az én orczámnak megszabadítója, és ő nékem Istenem!