42. ZSOLTÁR.
Dávidnak külömb-külömb panaszolkodásai.
1. Tanító Ének, adatott az Éneklőmesternek a Kóráh * maradéki
között.
2. Miképen kívánkozik a szarvas a folyóvizekre, a képen kívánkozik
az én lelkem te hozzád, óh Isten!
3. Szomjúhozik * az én lelkem az Istenhez, az élő erős Istenhez ezt
mondván: Valyon mikor mehetek el, hogy bémutassam magamat az Isten előtt?
4. Az én könyhullatásom volt nékem éjjel és nappal kenyerem, midőn
mondják nékem minden napon: Hol vagyon a * te Istened?
5. Mikor ezekről emlékezem: felette igen megkeresedem lelkemben;
mert én enekelőtte megek vala nagy sokasággal, vivén * mind az Isten házáig
nagy örömmel és dícséretel az örvendező sokaságot!
6. Miért hagytad el én lelkem illyen igen magadat és
nyughatatlankodol én bennem? Bízzál az Istenben: mert még én néki hálákat *
adok az ő orczájoknak szabadításiért.
7. Én Istenem, az én lelkem bennem elhagyta magát: mivelhogy
emlékezem te rólad innéd a Jordánnak földéről, és a Hermonnak kicsiny hegyéről.
8. A nyomorultságnak egyik mélysége a másikat követi: a te
csatornáidnak szavokra minden te * áradásid és habjaid én rajtam általmentek!
9. Nappal parancsolja vala az Úr az ő irgalmasságát, és éjjel az ő
éneke vala én velem: és az én könyörgésem vala az én életemnek erős Istenéhez.
10. Mondom az erős Istennek az * én erősségemnek: Miért
felejtkeztél el én rólam? s miért járok gyászruhában, mindőn ellenségem
háborgat engemet?
11. Nem külömb volt éles fegyvernél az én csontaimban, mikor az én
ellenségim szidalmaztak engemet, mondván nékem naponként: Hol vagyon a te
Istened?
12. Miért hagytad el, óh én lelkem magadat, és miért búsongasz én
bennem? Várjad az Istent; mert még én * hálákat adok néki; mert ő az én
orczámnak megszabadítója, és ő nékem Istenem!