3. RÉSZ.

Habakuk könyörög a nép megtartásáért.

Habakuk Próféta könyörgése, a tudatlanságnak bünéért.

2. Uram, hallám a te fenyegető beszédedet, és megrettenék: Uram a te munkádat az ő esztendejének közepette, mondom, jelentsd meg irgalmasságodat, haragodban irgalmasságodról * emlékezzél meg!

3. Az Isten a Témán hegyéről kimutatá magát, és a szent Isten a * Parán hegyéről, Sélah. Béfogá az egeket az ő dicsősége, és az ő dicséretével rakva a föld.

4. És az ő fényessége ollyan volt, mint a napnak világossága, és ő mellette az ő szarvai; és abban rejtetett el az ő erőssége.

5. Az ő orczája előtt döghalál jár vala és lábai előtt tüzes kelések járnak vala.

6. Felálla az Isten, és elosztá a földet; reájok tekintett és elolvasztotta a Pogányokat; megfélemlettek a kikéi valának az örökkévaló hegyek, megaláztattak a kikéi valának az örökkévaló halmok; örökké valók az ő útai.

7. Láttam a Khúsán sátorinak romlásokat, a Midián földének kárpitjai reszkedtek.

8. Avagy a folyóvizek ellen gerjedett vala é fel a te haragod, Uram? avagy a tenger ellen é? mikor ülnél a te lovaidon, és a te szabaditó szekereiden.

9. A vizek folyásinak * helyek megjelentetett a kézived által, a Zsidó nemzetségnek tett esküvésid és beszéded által, Sélah! és a földnek # folyóvizeit ketté választád.

10. Látának tégedet és megrémülének a hegyek: a vizeknek soksága elméne: a tengernek mélysége szót ada néked, és az ő kezeit felemelé.

11. A nap és a hold * megállának az ő helyekben; a napnak vilgánál nyilaid leszállottak, és annak fényességénél a te villogó kopjád.

12. Haragodban megtapodtad a földet, búsultodban megcsépléd a pogányokat.

13. Kitámadál a te népednek szabaditására, a te népednek szabaditására mondom, a te Krisztusoddal; megrontád a főt a hitetleneknek házában, és megmutatád a fundamentomot mind a nyakáig, Sélah.

14. Az ő sereginek fejeket általverted az ő fegyverével; mint a forgószél ugy támadtak vala az én veszedelmemre, és örvendeznek vala mint a kik titkon a szegénynek rontására feltámadnak.

15. A te lovaiddal tapodtattad * a tengert; a mélységes vizeknek rakásokat.

16. Hallám, és megrettene az én szivem, a te szódra ajakim is reszkettek: az én csontaimra rothadás szálla, és magamban megháborodám: mindazáltal nyugoszom a nyomoruságnak napján, mikor az ellenség sereggel jő fel e nép ellen, hogy azt elrabolja.

17. Mert a figefa nem virágzik, és semmi gyümölcs nem lészen a szőlőkben, megcsal az olajfának munkája, és a mezők élést nem teremnek, kivesz a juh az akolból, és nem lészen ökör az istállóban.

18. Én pedig az Úrban örvendezek, és vigadok az én szabaditó Istenemben.

19. Az Úr Iten az én erősségem, ki az én lábaimat ollyanokká tészi mint a nőstény * szarvasokéi, és az én magas helyeimen jártat engemet. Akkor is háláadó dicséretet éneklek vigasságtevő szerszámokban.